A kivándorlásról és a hazatérés esélyéről.

Tőlem Székelyföld annyi, mint London.
Nekem Burgenland testvére Sopron.
Világom bőrén nem fog a filctoll,
Keresztbe font testem valamit titkol -

Nem fogok én már vissza se jönni,
Azt járom én is, mint az a többi:
Csaba királyfi takart egy kazlat,
Elvadult nyáját csalja nyugatnak.

Már csak a szónak örvendünk együtt,
Mikor a  tokányt egy tálból szedjük,
Vagy hát a pizzát, megfojt a gulyás -
A kötelező közösről émelyít a tudás.

Ide, ahol élek, nem a gólya hozott.
Mind, az összes ősöm ott élt, hol dolgozott,
És örökül mindig csak a vérét hagyta,
De az életet tőlünk mégsem tagadta!

Nekem már nincsen az, hogy "az Ország".
Már nem haza jövök, csak ide, hozzád -
Rózsaszín géppel álomból szállok,
Anyám fogasán ázott kabátok,

Anyám szőnyegén gyűrött barátok.
Kézrázás, ölelés, mosolyvirágok,
Elcsomagolt nyűgök, odázott létek,
Bundázott meccsek, bundázott étkek.

Olajszagú konyhák, kiutált fűszerek,
Sosemélt erkélyek, letakart tűzhelyek.
Fejben vagyok otthon, ez csak egy hely már.
Nem viszek semmit, ami kell, megvár.

Csak valaki begyújtaná mindezt a fejemben.
Igazság, ó jaj, serkenj fel tüzemben,
Mint állat, rettegem az égő bőr szagát,
De testemről süljön le, mit rávont a világ!

Pőrén maradjak, a történtektől mentve.
S mindent oly' örömmel fogjak kezembe,
Mint kölyök a megúnt, de rég elveszett,
Majd fellelt játékára emel szemet.

Akkor majd maradok, a retúrt eltépem,
Nem várom többé érkező gépem,
Anyánál a gyerekekkel minden vasárnap
Elfoglalom újra udvarnyi hazámat.

A gyerekkori kötöttsálam végleg kibomlott:
Alapértett közösségek sebző roncsok.
Hazám immár tüzem körül maroknyi ember,
És egy falumértű vidék, ez az enyém, más nem kell.