A generációk közötti megbékélésről

Régi ösvényemen már szokott lépteket jártam,
Tavasz volt, fenyves, s elém lebbent csúcsa egy gallynak.
Már álltam volna tovább, s a nyárnak szavára
Kedves választ küldtem előre.
de talpam maradvást feszült a talajnak,
Amint arcomhoz tévedt a fenyőág frissen sarjadott része.
Félőn kapom kezem feléje,
de tétova, lenge
mozdulatom lassul, s mit tövisnek véltem,
csak egy kis csokor zsenge,
frissen bomlott hajtás.
Mint madártoll gyenge
Érintése simítja bőröm.

De szép is!

Mert formája már ígéri, megtart, véd
fát, s madarat,
tobozt hajt, szőnyeget terít csíkosat, puhát a fa alatt -
Mindez már látszik. De még hajlik,
szúrása is játék csupán.
S óvásra nyílt szívem befogadja létét,
ápolja, dédelgeti sután.