Emlékszem,

mint kaptak egymásba gyufalángnyi vágynyelvei

egy lobbanó csóknak,

nyárvégi rét füvével felvert szíveden.

VHK-ról szaladtunk a Pecsától az utolsó buszhoz,

s te széttárt karokkal engedted lehullni 

ajkaidról a lányt,

földszintes magányba. 

Végisiklott rajtad tenyere estében, 

s bokádig tartotta a reményt, 

még megradaghat ruhád gyűrödő emlékredőiben

legalább egy pillanatot ebből az éjszakából.

Miért léptél tovább innen? 

Kiemelted talpad köréd kulcsolt kezei közül 

az alélt boldogságnak, 

félszeg mosollyal engesztelted 

a távolság ereszkedő burája alá fúló kis tüzet. - 

Mennem kell, mert ez nem lehet igaz. 

Mintha sarkad felett féltett achillesed

keresték volna ujjai

a szerelem hangszerének húrjai helyett, 

úgy hagytad ott a feltápaszkodó örömteli holnapot.

Pedig a becsben őrzött ín

bordáid kasszövedéke alatt zúgott mindig, 

s olyan mély hangokat, 

mint az ég tóvize volt azon az estén. 

Csillagokat dajkált minden pendülése, lengő 

basszusának ölén.