Emlékszem,
mint kaptak egymásba gyufalángnyi vágynyelvei
egy lobbanó csóknak,
nyárvégi rét füvével felvert szíveden.
VHK-ról szaladtunk a Pecsától az utolsó buszhoz,
s te széttárt karokkal engedted lehullni
ajkaidról a lányt,
földszintes magányba.
Végisiklott rajtad tenyere estében,
s bokádig tartotta a reményt,
még megradaghat ruhád gyűrödő emlékredőiben
legalább egy pillanatot ebből az éjszakából.
Miért léptél tovább innen?
Kiemelted talpad köréd kulcsolt kezei közül
az alélt boldogságnak,
félszeg mosollyal engesztelted
a távolság ereszkedő burája alá fúló kis tüzet. -
Mennem kell, mert ez nem lehet igaz.
Mintha sarkad felett féltett achillesed
keresték volna ujjai
a szerelem hangszerének húrjai helyett,
úgy hagytad ott a feltápaszkodó örömteli holnapot.
Pedig a becsben őrzött ín
bordáid kasszövedéke alatt zúgott mindig,
s olyan mély hangokat,
mint az ég tóvize volt azon az estén.
Csillagokat dajkált minden pendülése, lengő
basszusának ölén.